2024. november 09. Tivadar
Miskolci kalandoZOO - Bevetésen a Miskolci Állatkert és Kultúrpark lombkoronái között
Muntyán Bernadett
|
2017. július 25. 15:13
|
frissítve: 2017. július 28. 09:21
Még mindig két lábra áll a mackó a nasiért? Vannak még kenguruk, le lehet ülni a leopárd lakhelye előtt nézelődni? Még mindig 6 évesnek érzem magam az állatkert „falai” között? Van egy társam, van egy hátizsákom, s némi zöldség – ha le kellene kenyereznem valamelyik lakót –, és a kalandvágyam sem maradt otthon. Indulhat a miskolci kalandoZOO.

Végig a sárga köves úton” - hangzik el az örökérvényű GPS koordináta, amely Doroti számára az egyetlen irány, hogy újra visszatérhessen Kansasbe. A madárijesztő, a bádogember és az oroszlán…ők hárman szegődtek útitársul a mindenkihez kedves, copfos, szoknyás, kansasi lány mellé, akit felkapott a forgószél és Óz birodalmába repített. Nos, engem nem Dorotinak hívnak, nem röppentem a házammal együtt más vidékre, és nem is kell egy piros cipellő miatt harcba szállnom a földkerekség leggonoszabb banyájával, ám nagy út áll előttem is, hisz nekiiramodtam, hogy szemügyre vegyem Miskolc vadregényes táját: a Miskolci Állatkert és Kultúrparkot.

allatkert_170725ml_32.jpg

Fotó: Mocsári László

Ha az állatkertre, mint intézményre gondolunk mindenki szeme előtt a Madagaszkárból ismert New York-i állatkert kontúrja rajzolódik ki: vagyis egy beton placc tele rácsokkal. Nos, mindenki nyugodjon le, jó hírem van! A Miskolci Állatkert és Kultúrpark egy cseppet sem hasonlít Alex, Marty, Melman és Gloria lakhelyéhez. A mi állatkertünk nem egy betondzsungel, hanem valódi erdő, valódi fákkal, valódi levelekkel.

allatkert_170725ml_4.jpg

Minden alkalommal, amikor a Csanyik-völgy állatokkal tarkított területére lépek, visszarepülök az időben. Visszarepülök ahhoz a barnahajú, apró kislányhoz, aki összefogott foncsikkal, nyalókával a kézben, összemaszatolt orcával, a kezében egy plüss nyuszival vágott neki felfedező útjának. Ez a kislány én vagyok, körülbelül 23 évvel ezelőtt. Mondhatnám, hogy azóta felnőttem, és már nincs rám ilyen hatással az állatkert – de akkor hazudnék! Valóban felnőttem – vagy legalábbis öregebb lettem jó pár évvel, ha magasabb nem is –, de nincs már két foncsik a fejem búbján, nem lóg nyalóka a számból és plüss nyuszkó a hónom alatt, ám az érzés, amelyet az állatkert vált ki belőlem, egy fikarcnyit sem változott. Minden alkalommal, amikor felsétálhatok a Csanyikból a kanyargós, erdei úton, a tüdőszanatórium mellett jobbra kanyarodva, majd a szalonnasütős placcnál élesen balra sorolva, a szívem egyre gyorsabban kezd verni. Ezt a fajta pulzusszám növekedést nem az emelkedő okozza, sokkal inkább az izgatottságom. Izgatottan várom, vajon mi változott itt a legutóbbi látogatásom óta. Vajon még mindig ott vannak a teknősök az oktató terem előtt? Még mindig két lábra áll a mackó a nasiért cserébe? Még mindig be lehet menni a kecskékhez? Még mindig vannak kenguruk, és le lehet ülni a leopárd lakhelye előtt egy kis ablak elé nézelődni? Vajon még mindig 6 évesnek érzem-e magam az állatkert „falai” között? A válaszom: igen!

allatkert_170725ml_26.jpg

Apró, ám annál határozottabb léptekkel vágtam neki a Vadaspark kitaposott ösvényeinek. Szükségem volt egy társra, hisz Dorotinak három is akadt, így az állatkert egyik állandó bútordarabját, Krajnyák Zoltán zoopedagógust választottam madárijesztőmül. Zoli minden kritériumnak megfelelt, amihez szükségem volt a casting során. Termete kísértetiesen emlékeztet a madárijesztő sziluettjéhez: magas, vékony, barátságos figura, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot, és ami a legfontosabb, minden zegzugot ismer. Nem is választhattam volna nála autentikusabb társat az állatkerti kalandozásomhoz. Van már társam, van egy hátizsákom, van nálam némi zöldség – ha le kellene kenyereznem valamelyik lakót –, és a kalandvágyam sem maradt otthon. Indulhat a miskolci kalandoZOO.

allatkert_170725ml_12.jpg

Zoli volt az én kis GPS-em, a legjobb barátom, ő volt az én jóságos madárijesztőm. Kicsit tanácstalanul kolbászoltam volna az egykori Vadaspark területén, ha ő nincs a segítségemre. Az a fajta látogató vagyok, aki mindig eltéved. Sosem tudom honnan jöttem, vagy azt hová megyek, nincs célom, csak az élmény hajt. Amint meglátok egy állatot, egyből közelebb futok a ketrecükhöz és nagyon furcsa fejhangon kezdek el beszélni hozzájuk – mert, hogy én igen csacsorászni szoktam velük. Ezt követően mindig megállapítom, hogy otthonra is szeretnék egy példányt, legyen szó akár medvéről, leopárdról, ormányos medvéről vagy gyűrűsfarkú makiról. Tehát nem vagyok valami tudatos nézelődő, így elég gyakorta előfordul velem, hogy eltévedek. Ezt kiküszöbölendő vittem magammal az állatkert egyik legrutinosabb kalauzát, az állatkert egyik zoopedagógusát.

allatkert_170725ml_10.jpg

Az első állomásunk az oktató terem volt, ahol hüllőkkel lehetett testközeli élményem, akkor is, ha eleinte nem volt túl őszinte a mosolyom. Sosem tartottam kaméleont a kezemben. Ez idáig! Zoli tett róla, hogy ez másképp legyen. Nem mondom, hogy mindenféle remegés nélkül tartottam a kezemben ezt a színváltós csodát. Gyönyörű volt, ahogy a napon felerősödtek a kis pikkelyes színei. Egészen összebarátkoztunk mindaddig, amíg csak napozott a tenyeremben, ám amint észrevette, hogy a karomnak van folytatása is, ami felfelé vezet, egyből nekiiramodott. Ezután a tette utána is nagyon kedveltem Paszkált, ám úgy gondoltam a kettőnk testi kapcsolata ezen a ponton véget ért. Tovább ballagtunk az állatkert vadregényes tájain, és a következő állomásunk a bunder-majmok voltak, ahol megismerkedhettem az állatkert legidősebb lakójával, Cimpával – remélem nem sértődik meg, hogy most már mindenki tudni fogja, ő a legöregebb a csapatban. Az első ránézésre apró, törékeny emlősöknek tűnő majmocskákban hihetetlen csapatszellem uralkodik. Amint kicsit közelebbről szerettük volna lencsevégre kapni a csapat tagjait éktelen haragra gerjedtek, és egy minutum alatt körénk gyűltek. Mondanom se kell, hogy a csapat Cimpát védte. Az idősebb generáció iránti tekintély hihetetlen erővel bír közöttük. Szép lassan eloldalogtunk hát, hogy alábbhagyjon a felhördülés és visszatérhessenek szokásos napi teendőikhez ezek a szőrös kis majmok.

allatkert_170725ml_7.jpg

A lámák etetése következett. Megmondom őszintén tartottam tőle, hogy ellenállhatatlan vágyat fognak érezni ezek a négylábú barátaim, hogy leköpjenek, de hál’ Istennek ezt megúsztam. Mondanom se kell, hogy füle botját se mozdította a csapat, amíg csak kedvesen hívogattam őket. Zolitól kaptam pár szál répát, amitől egy szempillantás alatt annyian lettek körülöttem, hogy hirtelen azt se tudtam, hova kapjak. A lámák kontra simabőrű harcát ezúttal a lámák nyerték, hisz amerre a szem ellát, csak megnyúlt nyakú lámafejeket láttam. Amint adtam nekik egy szálat a B-vitamin bombából, máris a legjobb barátukká avanzsáltam. Most, hogy már meghódítottam a láma csapatot is, továbbálltunk, hogy az állatkert többi lakója is a baráti körébe fogadhasson. Irigykedve néztem azokat a diákokat, akik az állatkertben tölthetik el a szünidejüket. Az állatkert osztályának tagjai nem csupán megismerkedhetnek a különböző kontinensek élővilágával, de bele is kóstolhatnak, milyen érzés állatkertésznek lenni.

allatkert_170725ml_27.jpg

Etettem kecskéket, simogattam nyuszikat, dobáltam be szőlőszemeket az ormányos medvékhez. Ráeszméltem, hogy az általam oly tündibündinek tartott szurikáták nem is annyira cukik, valamint hogy a goffin-kakadu betegesen imádja a cipőfűzőt, és játszi könnyedséggel fejti le a lábadról a munkavédelmi bakancsot is. Kalandozásom során kitaláltam már azt is, mit kérek karácsonyra a Jézuskától: szeretnék örökbe fogadni egy ormányos medvét, mert a Miskolci Állatkert és Kultúrpark „falai” között ezt is lehet.

allatkert_170725ml_35.jpg

Amennyiben igazi állatos, erdős, szőrös, természet közeli kalandra vágysz, úgy látogass el Miskolc legcsodásabb parkjába, a Miskolci Állatkert és Kultúrparkba. Hidd el nem fogod megbánni! 

Nem

Olvasnivaló

Ajánlat